A Fogarasi-Havasok (Munții Făgăraș) a Déli Kárpátokban fekszik, annak legmagasabb hegylánca.
2014-ben ide szerveztünk egy egyhetes nyári gerinctúrát. Kiválóan megszerveztük, hogy kisbusszal megyünk oda, csak nekem még egyéb elfoglaltságom is volt az indulás napján. Ezért vonattal mentem a többiek után, fél nappal később. Vagyis vonattal indultam, de ez majd úgyis kiderül.
A túra kezdőpontjának Oltfelsősebest (Sebeşu de Sus)választottuk. A nyugat-keleti irány hamar eldőlt, például Nagy Balázs (könyv) tanácsára, hogy így hátulról kapjuk a túra alatt a szelet. És valamiért ez szimpatikusabbnak tűnt, mint a hegység tényleges, nyugati végpontja, a Vörös-torony hágó (az E81-es úton). Ha jól emlékszem, volt egy olyan szempont is, hogy faluban akartuk hagyni az autót.
A vonatjegyet Nagyszebenig (Sibiu) vettem meg Gyulafehérvári (Alba Iulia) átszállással. A vonat este indult a Keletiből, a hálófülkében még egy fiatal srác és egy lány utazott, akik Bécsből indultak, és Budapesten csak átszálltak a Balkáni körútjuk kezdetén.
Ők a vonattal egészen Bukarestig utaztak. Beszélgettünk kicsit a montenegrói tengerpartól, ajánlottam nekik, hogy majd egyenek lángost, ha megint Budapesten járnak, aztán már mehettünk is aludni. Éjfél körül a schengeni határ átlépése, ellenőrzés, OK, aludjunk tovább. A kinyomtatott menetrenden minden állomásnál feltüntették az érkezés időt, így a hajnali négyes átszállástól nem tartottam. Csak azzal sikerült megzavarnom magam, hogy kihagytam a számításból, hogy a határátlépéssel másik időzónába is kerültem. És a menetrenden nyilván helyi idő szerint voltak a megállók:) A kalauz mondjuk valószínűleg felébresztett volna, de ezzel az amatőr fesztivállal adtam magamnak némi agyalni valót, míg rá nem jöttem, hogy miképp lehetünk minden állomáson 50-60 perccel hamarabb.
Oké, felejtsük is el ezt. Hajnalban leszálltam Gyulafehérváron, volt olyan két órám a város szélén lévő állomáson. Eredetileg arra gondoltam, hogy ezalatt besétálok a városba megnézni a várat, de a helyszínen a 22+ kg-os hátizsákkal már nem voltam annyira lelkes. Szóval sétálgattam az állomás előtti parkolóban (az első(?) reggeli buszok már indultak) és üldögéltem a váróban.
A vonat pontosan megjött (egyébként az egész úton végig tartották a menetrendet), félig alacsony padlós, elővárosi vonat volt. Az üveg ugyan két helyen is be volt törve, viszont az egyiket egy nagy csavarral és két fémlappal óvták (gondolom) a repedések további növekedésétől. Sokkal jobb, mint ablak nélküli vonaton utazni:)
Gyulafehérvárra már reggel értünk be, a többi utas elindult a dolgára (gondolom, sokan munkába ingáztak), én meg szép komótosan elindultam a buszpályaudvar felé. Dani barátommal már itthon kinéztük a buszt. A http://www.autogari.ro/ oldalon különböző helyi járatok közt lehet keresni (sok társaság van). A pályaudvaron nem láttam kiírva Sebeşu de Sus-t, de nem gond, megkérdezem a pénztárban. Gondosan leírtam előre egy papírra a település nevét. Mutatom a pénztárosnak (fogalmazzunk úgy, hogy az angolt kevés ember értette, legalábbis azok közül, akikkel én szóba elegyedtem). Ingatta a fejét, hogy nem, oda biztos nem megy busz. Menjek a vonatállomásra. Oké, köszönöm.
Vissza a buszokhoz, elkezdtem kérdezősködni a kint a várakozók közt. Odaküldtek az egyik sofőrhöz, aki mondta, hogy ő nem megy, kérdezzem meg a biztonságiakat a pályaudvar bejáratánál. Ők egy másik sofőrre mutattak, aki egy készséges utas tolmácsolásával elmondta, hogy ő sem megy oda. Aztán egyszer csak az előbbi utas (aki amúgy itt szállt le, szóval ment volna a dolgára) odahozott egy férfit, hogy ő elvisz engem Sebeşu de Sus-ba. De jó! Kérdezem, mikor indul? Válasz: amikor akarom. Itt kezdett derengeni, hogy akkor ez nem annyira egy menetrend szerinti járat. Magyar taxis viszonyokhoz szokott lelkembe rögtön beugrott a hiéna kifejezés, és mondtam a lelkes sofőrnek, hogy köszönöm, még gondolkodom.
Visszabattyogtam az állomásra. A pénztárosok kicsit küldözgettek egymás közt a Do you speak English?-re, de végül egy utas tolmácsolt, és így meg tudtam kérdezni, hogy visz-e oda vonat? Igen, délután kettőkor. Oké, gondoltam, akkor megoldás már van, csak kicsit későn vágnék neki a gyaloglásnak.
Utána a kitett vonatinformációs számítógépen (à la román Elvira) megtaláltam, hogy a vasútállomás kb. nyolc kilométerre van a falutól. Kár.
Na jó, az épület előtt állt vagy egy tucat taxi (sárga Dacia Loganek). Elindulok a sor felé, a hiénám, akarom mondani a saját sofőröm integet nekem. Visszaintegetek, hogy hello, és határozottan megyek tovább a taxisok felé. Odalépek az egyik szimpatikus sofőrhöz (Épp tolja előre az autóját, mert elment az első taxi, és előbbre ment a sor. Végül is, a leendő utasoknak spórolt.). Mondom neki, hogy hova mennék. Sebeşu de Sus? Kicsit vakarja a fejét, de aztán egy kolléga meg GPS segítségével bizonyosságot szerez, és mondja, hogy nem gond. Kérdezem, hogy mennyi lenne, kb tudja a távolságot, azt beszorozza a kilométertarifával – ha jól emlékszem 80 lejt mondott (70-es árfolyamon 5600Ft). Ez ugyan több volt a pályaudvari tag 60 lejénél, de nekem nagyobb bizodalmam volt a taxisban. Elindulunk.
Közben két szembejövő autót leint és megkérdezi, hogy ugye erre kell mennünk? Angol-román-németül elbeszélgetünk, megbeszéljük, hogy van Sebeşu de Jos, viszont én a távolabbi de Sus-ba megyek. A faluba beérve ismerősek a házak a Google Utcaképről (bizony, erre is járt a kamerás autó). Mikor meglátom a többiek kisbuszát, már tudom, hogy abszolút jó helyen vagyok. Elvitetem magam a falu végéig (lusta üzemmódban vagyok, fogok még gyalogolni eleget), fizetek. Kérdezi, mikor megyek haza, megadja a közvetlen számát, hogy ne kelljen a diszpécsert hívnom.
Elintegetem, és már nincs is más hátra, mint elindulni a Fogaras előttem magasodó tömbje felé, gondolkodni, hogy vajon a völgyi pásztorkutyák mennyire agresszívek (nem voltak azok), megcsodálni a patak melletti pásztorszállásokat és bivalyokat, felgyalogolni pár száz méter szintet, és találkozni a többiekkel, akik már sátort vertek egy turistaház mellett.
Forrás: Nagy Balázs: Gerinctúrák a Kárpátokban(175. oldaltól)