2018-ban voltam a szlovén tengerparton és Északkelet-Olaszországban két barátommal. Pár emlék arról az útról.
Trieszt Ausztria, majd az Osztrák-Magyar Monarchia fontos kikötője, a második világháború után pedig 1954-ig szabad város. Vagyis nem tartozott sem Olaszországhoz, sem Jugoszláviához (a két akkori szomszédhoz).
Mind az osztrák korszaknak, mind a szabad városi státusznak van még nyoma. Előbbinek épületekben, utóbbinak egyes lakosok érzelmeiben, vagy néhány ablakon a néhai státuszt visszakövetelő feliratokban.
Bóklásztunk az elegáns házak közt, felsétáltunk a várdombra, néztük a tengert. Szóval, megnéztük Triesztet.
Palmanova egy katonai város. Valaha erődvárosnak tervezték és építették, és ma is található benne egy laktanya. A város tervezése idején (XVI század vége, XVII század) meglévő hadászat szempontjai szerint tervezték és építették föl Palmanovat. Szabályos alaprajz, széles utak a városkapukhoz a központi főtértől, hogy egy ostrom esetén az erősítés gyorsan a veszélyeztetett falszakaszhoz vonulhasson. Valamint egy nagy kiterjedésű, központi tér, a harcok idején készenlétben álló katonák számára.
Ma a város egy csendes kisváros boltokkal, lakóházakkal, ide-oda igyekvő emberekkel. A különlegességét az alaprajz, a várost körbeölelő vastag falak és a várárok adja. Meg a néhai építészet következményei, például, hogy a várkapukban egyszerre nem fér el egymás mellett két autó, így felváltva mehetnek a két irányba.
Nagyon izgalmas, hogy ilyen jó állapotban megmaradt és ma is megcsodálható a néhai erőd-város, Vagyis megnézhetjük a vastag kőfalakat, sőt fel is lehet menni, és érdemes is. Vethetünk onnan egy pillantást a várárokra, mind a település szerkezetére a sugárutakkal és a főtérrel.
Parkolóhelyet mi a városon kívül találtunk, és kényelmesen be tudtunk sétálni a városba.
Udine felé megálltunk a Timavo folyónál, amely a sziklák közül bukkan elő a hegyből. De nem ám holmi patakként, hanem már rögtön jó pár méter széles vízfolyásként. Nagyon izgalmasnak találtam ezt, ráadásul több forrása is van itt, és az ezekből eredő folyók hol összefutnak, hol szétválnak a hegy utáni első pár száz méteres szakaszon. Ez a több ágra bomlás tette rám a legnagyobb hatást. Egyébként az egész folyó nem hosszú, pár kilométerrel később eléri a tengert.
Pár száz méterre a forrástól egyébként egy régi kápolna is áll, Szent Jánosnak szentelve (Chiesa di San Giovanni in Tuba), amiben ott jártunkkor régészeti feltárást folyt. A templom végében fel volt szedve a padló, és olyan egy méter mélyen fekvő kőfalak alapjait lehetett látni. Plusz, a talajvizet.
Ha már romok, a templomon kívüli tábláról az is kiderül, a hogy a nyolcadik században az erre járó magyarok rombolták le a templomot és a bencés monostort. Amikor ilyet olvasok, más jelentést kap a történelem órán tanult kalandozó magyarok kifejezés.
Ez a vidék volt az első világháborúban az isonzoi harctér, rengeteg katona vesztette itt életét az osztrák-magyar, illetve a másik oldalon az olasz hadsereg tagjaként. Többek közt a Capella Ungherese kápolna is emlékeztet ma minket az itt elhunytakra. Az emléktáblák és a koszorúk mellett a harcokban érintett országok lobogói díszítettek az emlékhelyet. Jó volt látni, hogy a zászlók milyen szépek és tiszták, nem egy elkoszolódott, az időjárás viszontagsági által elkoptatott textil darab.
Ma kifejezetten csendes helyen található ez a kápolna, nagyon nyugodt volt a táj ottjártunkkor.
Ez a vidék is egy izgalmas szeglete a világnak!
