Évekkel ezelőtt az a nem várt szerencse ért, hogy az egyik barátom megkérdezte, nem akarok-e menni vele a Kinizsi Százas teljesítménytúrára. Nos, elsőre nem igazán akartam, de nem is határolódtam el elég erőteljesen. Ez hiba volt, mert így megragadt bennem az ötlet, és elkezdtem forgatni magamban. Aminek több felkészülő túra után az lett az eredménye, hogy beneveztünk, és egy májusi reggelen ott álltunk Békásmegyeren, a rajtra várók sorában.
A Kinizsi Magyarország talán legismertebb teljesítménytúrája, és ennek megfelelően magas induló létszámmal rendelkezik. És mivel a túra részben fokozottan védett természeti területen halad, ezért manapság már létszámkorlát van az indulásnál. Abban az évben talán 1200 főben volt maximalizálva, ami az előjelentkezésben be is telik. Hol vannak már azok az idők, amikor néhány virgoncabb gimnazista egy tanári felszólítás nyomán foghatta magát, és elmehetett az épp azon a hétvégén zajló túrára, hogy ott „tombolják ki magukat”.
A túráról magáról annyit mondanék, hogy hosszú. Éppen száz kilométer. (Vagy egy-kettővel kevesebb az aktuális útvonalon. De reggel úgyis el kell menni a rajtig. És hacsak nem lakik az ember pont Békásmegyeren a Víziorgona utcában, és nem várja egy autó a célnál pont az Ifjúsági táborban, akkor bőven meg lesz a száz kilométer.) Amúgy vidám dolog, reggel elindulni fel a Nagy-Kevély felé, át a Pilis több csúcsán, amik igazán közel vannak Budapesthez, de emiatt talán ritkábban jár erre túrázó. Vetni egy-két pillantást az Egri várra (mármint a Pilisborosjenő mellettire).
Itt aztán megvan a hosszú távú teljesítménytúrázás nem egy jellemzője. Hosszú-hosszú órákon át gyaloglás, éjszaka túrázás, sok kaja cipelése (vagy esetleg egy jótét lélek előre raktároz nekünk valahol az útvonal mentén), figyelni a szintidőre és a folyamatosan megfelelő tempóra.
Ami ország- és helyismereti szemmel érdekes volt nekem a túrában, hogy összekapcsol különböző területeket, amik a fejemben esetleg addig külön voltak. Túrázáskor jellemzően hegységekben gondolkodom, hisz egy (egy napos, hétvégés) túra jellemzően egy hegységen belül marad. A Kinizsi viszont hossza miatt nem elégszik meg a Pilissel, hanem átmegy a Gerecsébe. (Persze, akik egyébként hosszabb szakaszokon, folytatólagosan túráznak, azoknak szintén sok ilyen tapasztalata lehet. A kéktúrázók jellemzően ilyenek, de én nem szoktam ilyen fajtájú kirándulásokra menni.)
Úgyhogy most már tudom, hogy nincs egymástól olyan messze ez a két hegységünk, meg azt is, hogy pontosan merre is fekszik Dorog, ez a néhai falu, ami jelentős részben a szénbányászat révén nőtt várossá.
Aztán azt is megtudtam, hogy a Pilisi szerpentin nem egy kanyargós autóút, hanem bizony a turistaút szerpentines szakasza a Pilis-tető felé és nagyon szép róla a kilátás.
Tanulságos volt még, hogy sötétben milyen könnyű összekeverni a zöld és a kék jelzést (Például a Gerecsében, a Bánya-hegyi ellenőrzőpont után. Ráadásul a zöld, ami itt a rossz út, még hívogatóan lefelé is megy.) Tapasztalatom szerint nem érdemes hosszú időre megállni, inkább haladjon az ember, és például menet közben egyen (mi 20-30 percnyi hosszú pihenést csak párszor iktattunk be a rövid, egészségügyi megállásokon kívül). A váltózokni könnyen jöhet jól, mint ahogy egy-egy apró sós falat is (például mogyoró „bundában”).
Szóval, azzal együtt, hogy egy embert próbáló, nehéz, a vége felé monoton, több mint 20 órás gyaloglásban lehetett részem a Kinizsi révén, érdekes országismereti oldala is volt. Egyik felét se bánom, hogy részem volt benne.
Forrás:
részvételi statisztikák magyarországi teljesítménytúrákról: http://teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/statisztikak
