Itt a tavasz, a (hosszú) téli szünetnek vége. Albániában jártam egy barátommal, a következő napokban erről az útról (is) olvashattok.
Frissítés, 2022 április 7: kiegészítettem (beforgatott képekkel a bejegyzést.)
Az éjszakai vonattal mentünk Belgrádból Barba, a Montenegrói tengerpartra. Az előző mondatban mondjuk az éjszakai felesleges szószaporitás, mert jelenleg naponta csak egy vonat megy a szerbiai fővárosból Montenegróba. A koronavírus előtt volt egy nappali járat is, de az jelenleg nem jár. Gondolom, a kisebb kihasználtság miatt (bár a mi hálókocsinkban voltak bőven utasok).
A hálókocsi a MÁV-os verziókhoz hasonló. Van hat-, négy- és kétágyas fülke is. Kívül mondjuk a kocsit graffitik díszítették, belül lepukkant volt, de megfelelt a célnak. Az ágynemű teljesen rendben volt, a konnektorban pedig volt áram.
A szervezés során sajnáltam, hogy éjszakai járattal megyünk, és így nem látjuk a montenegrói részen a hegyeket, a vasúti hidakat, a mély völgyeket. Egyesek Európa legszebb vasúti útvonalának tartják a montenegrói szakaszt (egyébként Montenegróban csak ez az egy vasútvonala van). De reggel, ébredés után az ablakon kinézve rögtön elfelejtettem, a korábbi sajnálkozást. Egyik oldalt meredek, sziklás hegyoldal, másik oldalt hatalmas völgy látványa fogadott, benne híd országúttal, köztünk és a híd közt pedig óriási völggyel. A korai napfelkelte és némi késés (az út végén egy óra késéssel értünk be), lehetővé tette, hogy az éjszakai utazás ellenére is gyönyörködjek a tájban. Ez rögtön jókedve hangolt.
Jókedvem akkor sem csökkent, mikor leszálltunk Barban, és kiléptünk a központtól kissé távolabb levő vasútállomás elé, ahol elsőre nem sok lehetőség volt a továbbutazásra. Két taxis azért álldogált ott, az egyik rögtön leszólított minket. Akkor még nem éltünk a felajánlott fuvarral, de elmondta, hogy tudunk busszal (egy átszállással) eljutni Shkodra-be (vagy Shkodër). Úgy gondoltuk, hogy először elsétálunk a pár száz méterre lévő buszpályaudvarhoz tudakozódni, azán legfeljebb visszajövünk a taxikhoz. Az amúgy meglepő volt, hogy miután a napi egy vonat utasai mind távoztak, két taxi továbbra is ott várt. Vajon kire? Persze lehet, hogy csak ott várták a hívásokat. Az iménti taxis mondjuk egy perc múlva utol is ért minket, és újabb ajánlatot tett. Mivel van egy hívása a határ környékéről, ezért csak 40 Eurórért elvisz minket (az első ajánlat 50 Euro volt). Most már azt gondolom, hogy túl könnyen megadtuk magunkat, de az egyszerűséget választottuk, és beszálltunk.
Menet közben mesélt Barról, a montenegrói tengerpartról, arról, hogy készül Budapestre menni, meg a magyar felmenőiről. Sőt, egy kirándulást is ajánlott Bar környékén. Mikor megkérdeztem, hogy milyen hosszú, mondta, hogy 100-120 km – 3-4 óra. Itt esett le, hogy autós kirándulásról van szó, majd a sofőr hozzá is tette, hogy mennyiért vinne el minket erre. Szóval, ajánlgatta magát.
A határátlépés alig volt 10 perc, és már Albániában is voltunk! Shkodrában a Skekki Demokratin rakott ki minket, ami egy körforgalom, középen szökőkúttal és padokkal – ahova nem vezet zebra. Itt rögtön megkezdődött az ismerkedés a helyi viszonyokkal, mikor megfigyeltük, hogy mások hogy kelnek át a körforgalmon. Egyszerűen, az autók közt. Elindulnak, az autók meg lassítanak. Egy hölgy mondjuk nem csak átkelt, de meg is állt az úton rágyújtani. Bár igaz, hogy akkor nem is jött egy autó se, szóval minek siessen?
Szóval, Shkodhrában kezdünk el ismerkedni Albániával. A körforgalomban való közlekedésen kívül hamar megtapasztaljuk a helyi (távolsági)közlekedésszervezést is – taxisok állnak az út szélén (itt főleg taxis jelzés nélküli autók), és kérdezgetik az arra járó embereket, hogy nem akarnak-e utazni valahova. Tirana? Krujas? Mi egyelőre nem akarunk, hisz csak most érkeztünk. Azt azért felmérjük, hogy másnap hogy tudunk majd továbbutazni. Nem csak taxik vannak, de buszok és kisbuszok is, fix úticéllal, nagyjából előre tudható indulási időkkel.
De lássuk végre Shkodrát! Néhány emeletes lakóház, és magasabb társasházak is akadnak. Elsőre kicsit kopottasnak és talán piszkosnak érzem, de végül is Európa kevésbé gazdag részén vagyunk. Az élet zajlik, emberek jönnek-mennek, egy hivatalnál sorba állnak, vagy ajánlgatják nekünk, hogy segítenek (a hátizsákokkal lerí rólunk, hogy turisták vagyunk). Megszólít egy fickó angolul, hogy segíthet-e, mert ez a munkája. Inkább azt sejtem, hogy a saját/ismerőse szállását ajánlaná, szóval nem élünk az ajánlattal. Egyébként itt is, később is nagyon, segítőkészek volt szinte mindenki, akitől segítséget kértünk.
A hostelbe való bejelentkezés után pedig elindulunk megnézni a Shkodrai-tavat, amelyből épp itt, a város mellett ered a Buna (Bunë/Bojana) folyó. A tóhoz vezető út átvisz néhány putri jellegű ház közt is – itt rögtön szembesülünk vele, hogy micsoda szintjei is vannak a szegénységnek. Visszafelé pár srác egy kifejezetten kellemes rap-számot hallgatott.
A tó mellett sétálni kellemes, a túlparton ezer méter feletti hegyek. De nekem ezen a sétán a legérdekesebb a folyó volt, ahogy az összeszűkülő tóból elindul, nádassal, a partról belógó fákkal.
Megnézzük a Rozafa várat (Kalaja e Rozafës) is, ami a város és a folyó felett magasodik. Simán megéri a belépő a párszáz leket. A vár viszonylag nagy területű, és elég jól megvannak a falak ahhoz, hogy érzékelni lehessen néhai kiterjedését. A bejárati kapu (alagutacska) például teljes pompájában áll.
A városba visszasétálva néhány, az út szélén a szemetet turkáló ló hozza közelebb a balkáni romantikát. 
Szóval, itt vagyunk Albániában, és máris láttunk nem egy izgalmas dolgot!
