A Tiranai tartózkodásunkat két-három naposra terveztük. Egyrészt városnézés volt a terv, hisz már csak megnézzük Albánia fővárosát, ha ott vagyunk. Másrészt a fővároshoz közeli látnivalók megnézése szerepelt még a listánkon innen kiindulva, egy napos utak keretében.
Első tiranai reggelünkön a Dajti felé vettük az irányt. Ez egy hegy Tiranától keletre. Valószínűleg a Dajti-hegy lenne precíz elnevezés, de mi csak „Dajtiztunk” amikor a hegyről beszéltünk.
Eddigre már belerázódtunk annyira az utazásba, hogy a helyi buszjáratot választottuk a központtól kb. 5,5km-re lévő Dajti Expresshez. Így hívják a lanovkát, ami felvisz a hegyre (lehet gyalogolni is, vagy egy izgalmas szerpentinen felmenni autóval).
Az már szóba került korábbi bejegyzésben, hogy az országban a távolsági buszozásban nincs állami szereplő, illetve nincs egy egységes (arculatú) cég. Viszont a tiranai közlekedésben működik a szervezett, közösségi közlekedés, fix buszjáratotokkal, számozott (sőt esetenként színre dizájnolt) járatokkal, mindennel. Jegyből csak egy útra szóló van, amit mindig a buszon tudsz megvenni. Mi minden buszon láttunk jegyárús-kalauzt (láthatósági mellény volt az egyenruhájuk). Felszállás után valamivel (már menet közben) oda jött, és tőle tudtuk megvenni a jegyet (persze készpénzért). Egy jegy 40 lek volt.
Miután sikeresen megvásároltuk a jegyünket, és a busz átjutott a hétköznap délelőtti tiranai forgalmon, már a város külső részén kapaszkodott felfelé a kék buszvonalon közlekedő jármű (11-es vonal, vagy Porcelan busz), kanyargós, szűk utakon, lerobbant házak közt. A végállomástól még egy megálló lett volna a visszafelé irányba, lévén a busz ezen a részen két párhuzamos utcában megy oda, illetve vissza. Ez valószínűleg újabb jegyvásárlást jelentett volna, ezért inkább sétáltunk. 
Hétköznap lévén, semmi sor nem volt a pénztárnál, megvettük a 8 Eurós retúrjegyet, és már mentünk is a beszálláshoz. Az egész rendszer (állomás, kabinok, ki- és beszállás) olyan mint, egy sílift, és az osztrákok építették (mint arra fel is hívják a figyelmet a honlapjukon). Talán tíz perc volt az utazás, közben kilátással egyik irányban a városra, másik irányban magára a Dajtira.
Fent megláttuk, hogy a kilátáson kívül még mit is nyújt ez a kedvelt turista célpont. Van egy vurstli – céllövöldével, pónin lovaglással, játszótérrel, mini golffal. Szóval, csomó turistacsalogató attrakció. Egyébként nagyon szép, rendezett, tip-top turista látványosság. Frissen nyírt bokrok, térkövezet járda, tíz méterenként útjelző táblák. Ja, étterem is van.
Bár, ha kicsit hátrébb sétáltunk, ott még nem volt kész a lépcső, vagy legalábbis messze nem volt olyan tip-top. De ez persze a kilátást nem rontja. Egyébként a látvány maga nem volt olyan különleges – Tirana egy nagy területen szétterülő, szürke háztömeg. De azért fentről még is más látni a várost, mint a házak közt járva.
A libegővel való leutazás után benéztünk a pár percre található Bunk'Art 2 múzeumba. Egy hosszú, beton alagúton át jut az ember a pénztárhoz, ahol teljesen korrekt angolsággal elmesélték, hogy mit láthatunk bent, körülbelül mennyi idő, és hogy az audio guide-hoz előzetesen be kell szerezni az alkalmazást, és plusz adatforgalommal jár. Ezt kihagytuk, de a belépőt kértük.
Egyébként bent bőséges információk voltak a táblákon, és szinte minden angolul is ki volt írva. Maga a helyszín a Belügyminisztérium néhai atombunkerje. Bár bent hadgyakorlatokról, meg a hadsereg vezérkaráról olvastam, ami ugye általában nem a Belügyhöz tartozik. De bárhogy is, a kiállítás végigvezet a bunkeren (tripla ajtó a bejáratnál, vegyvédelem, légtisztító szóba), és egyben Albánia XX. századi történelmén. Például megtudhatja a nagyérdemű, hogy több ellenálló szervezet működött az olasz megszállók ellen a második világégés alatt, amik közül a szocialisták manővereztek a legjobban, és szerezték meg az ország irányítását a háború után. Valamint, hogy Enver Hoxha (Albánia kommunista diktátora egészen 1985-ös haláláig), hogy szigetelte el az országot a kommunista tömbön belül is, és az ezután (még tovább) erőltetett gazdasági önellátással taszította még nagyobb szegénységbe az országot.
Szóval, ebben a múzeumban sokat megértettem Albánia történelméről.
Ezután visszabuszoztunk a központba, és kerestünk egy éttermet, hogy megebédeljünk. Itt megnyilvánult, hogy Tirana egy nagyváros (agglomerációval 800 000 fő körül). Mindenféle éttermet, kajálós helyet lehet találni, és csomó kávézó is van a központi részeken. Akad helyi, olasz, amerikai (értsd: mindenféle) konyha is.
Erre a napra még egy kis séta maradt a központban, a Bulevardi Dëshmorët e Kombit (sugárúton) délre a stadion és egy, a főtérről is látható, palotaszerű épület felé. Ami a Tiranai Egyetem (Polytechnic University of Tirana) épülete. A sugárúttól és az egyetemtől délre van egy park, ahol sok sétáló, illetve jó néhány futó is volt.
Mire mindezt megnéztük, megcsodáltuk, lefényképeztük már jócskán beesteledett.
Hasznos link:
Tirana városi közlekedési hálózat https://tirana.al/en/points-of-interest/bus-lines
A Dajti Express honlapja, megközelíthetőséggel: https://dajtiekspres.com/getting-here/
